Elérkeztünk sorozatunk harmadik, befejező részéhez, melyben az egyik legrutinosabb profival, Karacs Attilával beszélgetünk. Attila már befejezte profi pályafutását, de nagyon közel volt a világ élvonalhoz, közelebb mint bárki kishazánkból. Bunyózott többek között Tyrone Spong-gal, Erol Zimmerman-nal, Björn Breggy-vel, edzett Ernesto Hoost-tal is. Érdekes hogy szavai nagyon egybecsengnek az előző megszólalókéval.
Most már edzőként és közelharc oktatóként tevékenykedik, de szívesen emlékszik vissza 10 éves korára, amikor elkezdett Kempozni.
– Gyerekként a Tigristánc c. film volt a kedvencem, Jeff Speakman Kempo mester főszereplésével (Speakman azóta többször járt Magyarországon, tartott szemináriumokat szövetségünk meghívására – szerk.), így nem volt kérdés, hogy azonnal jelentkezzek az iskolánkban induló Kempo edzésre. Ez 1992-ben volt.
Milyen volt a Kempo?
– Nagyon megfogott az egész szellemiség, a tisztelet. Egy gyerek mindenképpen nagyon jó helyen van Kempon, csak ajánlani tudom. Később még Hollandiában is több edzőteremben tapasztaltam, hogy habár színtiszta küzdősportot gyakorolnak, mégis betartják a tradicionális meghajlásokat, és furán hangzik de az “osu”-ozást is. Fontosnak tartják a tradíciót és a tiszteletet. Ernesto Hoost meg pláne!
Hogyan kezdődött a versenyzői karriered?
– A Kempo után elkezdtem Juhász Ferenccel dolgozni, ugyan továbbra is kemponak hívták, de csak versenyekre készültünk. Akkori, korai full kontakt versenyeken indultam, melyeket utcai harcos gáláknak neveztek, ezután kerültem a német K1-be, később Hollandiába.
Mikor kristályosodott ki, hogy tisztán állóbunyós leszel?
– Szerettem nagyon a földharcot is, az utcai harcos versenyeken töbször nyertem submission-nel, de mivel mindössze 10 mp volt földön, csak a fojtás vagy karfeszítés jöhetett szóba. Utána a K1-ben adódott lehetőség – az MMA ismertsége akkor még sehol nem volt – így átálltam az állóharcra.
Mit tartassz a legfontosabbnak a küzdelemben?
– A küzdelemben mindig két ember van, ezért nem lehet lebontani arra, hogy mi a legfontosabb tényező, mert nem a technika számít, hanem az egész embernek kell keménynek lennie, valamennyi vonatkozásban.
Hogyan lesz valaki jó versenyző?
– Fontosnak tartom hogy egy versenyzőt mentálisan is felépítsenek, amit a sokféle sparring partner mellett, a jól kiválasztott ellenfelekkel való meccseléssel lehet megvalósítani. Fokozatosan kell növelni a terhelést, így lehet hosszú távon fejlődni.
Mennyit változott a K1 az utóbbi időben?
– Sokat nőtt a tempó az elmúlt pár évben, sokkal többet mozognak a versenyzők, nagyon feljött a “kézmeló”, fizikailag és mentálisan is sokkal nagyobb lett a nyomás.
Kedvenc bunyósod?
– Mind emberileg mind szakmailag egyértelműen Ernesto Hoost!
Mindig érdekelt, hogy a profi K1-es versenyzők, edzik-e külön a sípcsontjukat?
– Úgy voltam vele hogy rúgok én annyit hogy ne kelljen külön keményítenem, és hollandiában sem láttam hogy valaki külön csinálta volna. De még mikor itthon edzettem, kövekkel teli zsákokkal kocogtattam, a fájdalom határáig, hogy ne gyulladjon be.
Mi a profi és az amatőr szint közti különbség?
– Egy profinak minden gondolata a bunyó körül forog, ezzel kel és ezzel fekszik, ez áll az élete középpontjában. Ám ehhez kell egy tehetséges versenyző, aki találkozik egy jó edzővel, és kell valaki, aki biztosítani tudja számukra a közös munka feltételeit. Ebből egy jó management építhet szép karriert, de ez ritkán jön össze. Elég sok a szerencse ebben a képletben. Nem ajánlom senkinek hogy csak erre építse az életét, mindig mondom is a srácoknak, hogy tanuljanak, mert sport után, azért még lesz hatvan év, amikor majd meg kell élniük valamiből.
Köszönjük az interjút!
Kempoból kinőtt profikról szóló háromrészes sorozatunk középső részében, Végh “Pumukli” Attilával (MMA) beszélgetünk. Pumukli éppen Thaiföldre indult edzőtáborozni, de szerencsére sikerült elkapni egy rövid interjúra. A három hetes elvonulással következő meccsére készül, amit az orosz M-1 Challenge szervezet gáláján fog megvívni. Ezen kívül egy meccse még biztosan lesz Oroszországban. Eddigi legjobb eredménye a félnehézsúlyú világbajnoki cím, amit az amerikai Bellator szervezetnél szerzett meg, 2013-ban.
Attila gyerekként birkózott és csak ezután, 15 éves korában találta meg a Kempo-t.
– Birkózónak nem voltam túl ügyes, de a Kempoban nagy előnyöm származott abból hogy ezeket a dobásokat és földreviteleket már nem kellett megtanulnom, így gyorsan fejlődtem.
Miben volt ez más közeg mint a birkózás?
– Megtanultam hogy mi az a tisztelet, hogy tisztelni kell a mestert, tisztelni kell egymást, és mindenkit. Hogy egyáltalán mit jelent az hogy harcművészet. Nekem ez nagyon kellett akkor.
A mesterek közül ki, vagy kik voltak rád a legnagyobb hatással?
– Az edzőnkön Pusin kívül, nagyon felnéztem az akkori aktív feketeövesekre, mint a Taki, a Gáncs Feri, a Szoboszlai Fecó és a többiek.
Mi az amit a Kempoban tanultál és a mai napig használod?
– Itt tanultam meg az állóharcot, én nem jártam boxolni, vagy thai boxolni, én ezeket a Kempoban tanultam meg. Egyébként a szabályrendszere a Kemponak áll a legközelebb az MMA-hoz, csak mások a földharc idők, meg ugye nagykesztyű van, tehát kicsit “light-osabb” (2010 óta, már MMA szabályrendszer is van a felnőtt Kempo versenyeken -szerk.).
Hogyan zártad le a Kempos pályafutásod?
– Még mielőtt elkezdtem MMA-zni, úgy szerettem volna abbahagyni a Kempot, hogy harmadszor is megnyerem a Hanshi kupát, és örökre hazaviszem, de ez sajnos nem sikerült. Ettől függetlenül jó szívvel gondolok vissza ezekre az évekre.
Melyik szerinted a harc legfontosabb szegmense?
– A harcban a legfontosabb hogy mentálisan erős legyél. Ha arra gondolsz hogy sokan néznek, vagy kik vannak a nézőtéren, vagy bármilyen más külső körülményre, akkor veszíteni fogsz. Csak az ellenfélre koncentrálok, és mentálisan sokat készítem magam a küzdelemre. Egyedül. Minden fejben dől el, ezért ott nagyon erősnek kell lenni.
A felkészülésnél nagyon fontos hogy sokféle bunyóssal sparringoljak, hogy találkozzak minden fizikummal és stílussal, mert a ketrecben bárki jöhet, tehát mindenre készen kell álni. Egy idő után kiismeritek egymást a klubtársakkal, megismered az ellenfeleket akikkel már sokszor mérkőztetek, ezért fontos újabb és újabb partnereket keresni. A sok meccs is sokat számít. Ez mind része a mentális felkészülésnek.
Ki a kedvenc harcosod?
– Kedvenc bunyósom Jon Jones, aki szerintem ha emberileg erősebb lenne, talán még akár nehézsúlyban is a legjobb lenne. Ez sajnos nem fog kiderülni.
Mi a különbség amatőr és profi között?
– Nem hiszem hogy egy full kontakt meccsre, máshogy készülne fel egy amatőr mint egy profi. Mind a ketten olyan keményen edzenek amennyire csak tudnak, de amatőrben az ember fizet hogy bunyózhasson, profiban azért ha jól jön ki a lépés, lehet spórolni.
Mit üzensz a Kempokáknak akik a profi versenyzésről álmodoznak?
– Küzdjenek és ne adják fel az álmaikat! Nagyon kell akarni és akkor mindent el lehet érni. De ehhez nagyon kell szeretni is, mert ez a sport fáj, sokszor megsérülsz, lekerülsz a padlóra, és ezeket a fájdalmakat csak akkor lehet elviselni, ha az ember annyira szereti, mint semmi mást.
Köszönjük, és sok sikert kívánunk a továbbiakban! OSU
Háromrészes sorozatunkban, három profi bunyóssal, Karacs Attilával (K1), Végh “Pumukli” Attilával (MMA) és Sényei Lacival (MMA) beszélgetünk a profizmusról, a tiszteletről és az emlékekről. Közös bennük, hogy mindannyian a Kempoból léptek át a profik közé.
Első beszélgető partnerem Sényei Laci, a legfiatalabb közülük. Legutóbb az FFC nevű horvát MMA szervezetnél szerzett bajnoki övet. Jelenleg nem tudja, merre tovább. Úgy érzi a körülmények csapdájába került, mivel a bajnoki cím nem hozta meg számára az áttörést. 24 éves, tehát még adódhat bármi, és reméljük, el tudja még érni saját határait. De nézzük, hogyan került a Kempo az életébe:
– 15 éves vézna raszta gyerek voltam, önvédelmet akartam tanulni, mert állandóan elvertek. Egy haverom szólt, hogy menjek le vele Kabina Balázs sensei-hez. Fogalmam sem volt, hogy hova visz. Nagyon megtetszett, hogy van erőnlét, hogy sokrétű, hogy van önvédelem.
Hamar elkezdtem versenyezni, rögtön a felnőttek között, de fehér övvel ez még sok volt. “B” fullban a hasonló övesek ellen jól ment, de egy kék öves már megállított. Közben jöttem rá, hogy szeretem a versenyzést, ezért csak csináltam, és szépen lassan olyan 2-3 év múlva, megjöttek a kupák is.
– Mit tanultál a Kempoban, amit a mai napig használsz?
– Az alapokat, a tradíciót a Kempoban tanultam, kicsit úgy érzem, ez kiveszett az edzőtermekből. A mai srácok a termekben nem tudják, mi az alázat a sport iránt, a varázs, ami ott van az életviteli sportokban. Úgy érzem, ez nagyon hiányzik nekik. A Kempo ott van a szeren!
– Szerinted mi a legfontosabb a küzdelemben?
– Vannak a készségek és a képességek. Úgy szoktuk mondani, hogy “jó vére” kell, hogy legyen egy versenyzőnek. Kellenek az adottságok. Fontos a jó technika, de azt lehet csiszolni. Az erőnlétet lehet fejleszteni, de ha lesokkolódik valaki amikor belép a ketrecbe, ha az izgalomtól pillanatok alatt besavasodik, akkor nem tud győzni. Itt jön be a mentális erő, ami döntő.
Én rengeteget elemzem az ellenfeleket, futás közben elképzelem ahogy legyőzöm őket, de ugyanezt az ellenfél is megteszi, ezért fejben kell még erősebbnek lennem. Ide tartozik még az akaraterő is. Ha megnézed a meccseimet, egy csomószor szétvernek, és van, hogy a végén éppen csak meg tudom fordítani. Szerintem ez nem tanulható.
– Kik a kedvenc harcosaid?
– Rengeteg bunyóst szeretek, de ha kettőt kéne mondanom, akkor a súlycsoportomból Carlos Condit-ot, a könnyebbek közül pedig Dominick Cruz-t emelném ki. Mind a ketten nagyon okosak és emberileg is rendben vannak. Szeretem a stílusukat.
– Mi a fő különbség a profi és az amatőr között?
– Ha összehasonlítjuk a profi és az amatőr szintet például a box-ban, akkor ott megéri amatőrnek lenni, mert ott az olimpia. Sokszor az olimpiai boxolók jobbak, mint a profik. Három menet van, azt végigpörgik, nagyon fel vannak készülve. Idén indulhattak profik is, de egy sem lett olimpiai bajnok. Tehát ott van jövője egy amatőrnek is. Sajnos az MMA nem olimpiai sport, így az amatőrség értelmezhetetlen, nincs miért amatőrnek lenni. Nincsenek is jó amatőrök, mert egyből elkezdenek pénzért küzdeni.
– Mit üzennél azoknak a kempokáknak, akik a profi versenyzésről álmodoznak?
– Mindenkitől tanuljanak, akitől csak tudnak. Eddzenek keményen, de ne hanyagolják el a tanulást sem. Nekem is van egy gépészmérnöki diplomám. Ha most úgy döntök, hogy abbahagyom a bunyót, akkor megpróbálok ennek segítségével elhelyezkedni.
Sok sikert kívánunk a továbbiakban! OSU!
2016. június 27-i kezdettel tizenegyen szálltunk harcba a danfokozatokért Felsőtárkányban (3; 2; 1 dan-ra). Ne feledkezzünk meg azokról sem, akik már ezt átélték és teljesen más formai kereteken belül 5. és 6. danra vizsgáztak.
6. Dan: Papp Valér, Takács Attila, Palotás Ferenc
5. Dan: Gáncs Ferenc
3. Dan: Hegedűs Károly, Kabina Péter, Novotny Bence, Ifj. Lévai László
2. Dan: Jakab Attila, Budai Richárd
1. Dan: Ádám Gábor, Dobai Bálint, Jerger Barnabás, Kovács András, Pálfalusi Attila
Az hogy kemény hetet hagytunk magunk mögött, közhelyesen hangozhat, hiszen vizsgázni mentünk a táborba és nem szórakozni. Kicsit azért mégis megcáfolnám előző állításom, mert rég nevettem ennyit egy hét alatt. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy fizikálisan helyt kell állni, de az kevés lett volna a sikeres vizsga teljesítéséhez, ugyanúgy szükségünk volt a humorérzékünkre és a csapatszellemre is.
Az első danra vizsgázók szerencsés helyzetben voltak, ugyanis a magasabb öves társaink meg tudták osztani velünk eddigi tapasztalataikat, de állításuk szerint, az idei vizsga komoly fizikai és szellemi megpróbáltatás volt mindannyiuknak és persze nekünk is. Mindenkit egy teljesen más oldaláról ismerhettem meg, kinek a komolyabb, kinek a viccesebb oldalát. Nem kellett a „szomszédba mennünk” pihent agyú szállóigékért, amelyek az edzések és a közös feladatok közben jó néhány nehéz pillanaton átsegítettek. Egyik volt az „Edzés-betöltés-regenerálódás-emésztés”, ami dióhéjban azt jelentette, hogy mindjárt vége az edzésnek és lehet zabálni. Ahogy teltek a napok, egyre összetartóbbak és közvetlenebbek lettünk egymással, közösen átlendültünk a holtpontokon. A hét folyamán Kyoshi Durkó Zoltán 7. dan-os mester volt velünk a legtöbbet, aki amellett, hogy kemény futó edzéseket tartott nekünk, rengeteget bíztatott, ami egy-egy fizikai feladatnál nagyon jól esett a csapatnak.
Az első igazi mélypontom az első éjszaki futásnál volt, ahol több mint 10 km-en keresztül cipelnem kellett az úgymond „szerencsekavicsomat” ami természetesen egy tégla volt. A végén, mikor teljesítettük a srácokkal a feladatunkat, a Kőbánya tetején a csillagos ég alatt eljártuk a Kappot teljesen önszántunkból. Ekkor éreztem egy hatalmas erőt, ami ebben a csapatban van és megtörhetetlenné tesz minket. Legalábbis is ezt hittük a reggeli futó edzés végéig, ahol végül mezítláb jöttünk le a hegyről, mert elvették a cipőnket és a zoknijainkat is egy kis csihi-puhi keretén belül.
Azt hinné az ember, hogy egy ilyen hetet könnyű elmesélni, de ez nem igaz, hisz olyan sokféle inger ért bennünket, és olyan friss az élmény, hogy felfogni is alig bírom. Ami biztos, hogy rengeteg hegyi futáson, küzdelmi, technikai és erősítő edzésen vagyunk túl.
Ami végképp felejthetetlen, az a vizsga utolsó 24 órája. A vizsgát megelőző éjjel még ment a logisztika, hogyan juttassuk fel a pirosruhásoknak asztalt és székeket, a kibadachihoz. Végül egy komoly csapatmunka valamint Gábor apósának köszönhetően, egy elég komoly terítéket sikerült szervírozni reggelre a hegyre (asztal, székek, piros terítő, háromszög szendvics, kávé, tejszínhab de még újság is volt). Véleményem szerint jó pár kellemetlen pillanatot megúsztunk ennek köszönhetően. Ez is egy igazi csapatmunka volt!!!
A danvizsga második felében a bull ring közben jött ki igazán, hogy mennyire összeszokott a csapat. Szerintem senki se tudott volna minket annyira motiválni, mint mi csapatként egymást. Emlékszem, hogy a legnagyobb fáradtság közben, mikor már azt sem tudta az ember honnan jönnek a kezek, ennyi bíztató szót soha nem kaptam még. Mindenki hatalmas teljesítményt nyújtott, és nem hozott szégyent sem a Kempora, sem a mesterére, de legfőképpen magára nem.
Vizsgánk harmadik felvonása, az a bizonyos 40 menet küzdelem volt, mikor már fizikálisan és mentálisan sem volt senki a maximumon, na ott kellett igazán megmutatni, mit tanultunk a kitartásról és az összetartásról. Sokszor összefutott bunyó közben a vizsgázókkal a tekintetem, és egy egyértelmű fejbiccentéssel ösztönöztük egymást, hogy kitartás, mindjárt fekete övesek leszünk! Az utolsó öt menetben, az egész tábor hangosan kiabálva bíztatott bennünket.
Végső akadályként már csak a törés volt hátra, amiről tudtam, hogy csak teljes összpontosítással és tökéletes technikai kivitelezéssel fogunk tudni végrehajtani, hisz fizikai erőnk már nem sok maradt. Itt nem elég a fizikai erő. A törés művészete, évek alatt elsajátított egyéni koncentrációt igényel. Szerencsére mindenkinek jól sikerültek a törések is.
Életem eddigi legmegterhelőbb hete van a hátam mögött, de megérte, és ezzel a csapattal bármikor újra végigcsinálnám. Így utólag visszagondolva, nekem a büdös ruhákkal teli szobánk adta a legtöbb energiát, hisz ott poénkodtunk, cukkoltuk egymást a legtöbbet, ami mindenki számára a feltöltődést jelentette. Egy hét elteltével bátran állíthatom, barátokként tekintünk egymásra, és egy szorosabb kapcsolat alakult ki a vizsgázók között.
Sikeresen lezajlott az idei önvédelmi szeminárium is. Mindenki számára hasznos technikákat sajátíthattunk el. Kabina sensei a látványos de hatékony, versenyen is jól alkalmazható koreográfiákat mutatott, Kormos Laci pedig „az utcán is megállja a helyét” vonalat vitte. Stílusalapítónk Soke Dr. Harnos Imre bácsi is mesélt néhány érdekes részletet az életéből, amikor saját bőrén tanulta a valós önvédelmet. Felvételeket készített az M4 televízió is, így remélhetőleg szélesebb körben is betekintést lehet majd kapni ebbe a kiváló eseménybe.
Ötödik alkalommal került megrendezésre a Sárosdi Kempo SE szervezésében a Seregélyes Kupa. A Zen Bu Kan Kempo Sportági Szövetség 12 év alatti gyerekversenyén, 26 klub, 180 indulója mérette meg magát technikai, és küzdelmi számokban.
A verseny fényét emelte, hogy jelen volt Soke Dr. Harnos Imre Stílusalapító mesterünk is, aki ajándékkal is kedveskedett a klubok legjobbjainak. Minden gyerek, és felnőtt harcos személyesen érezhette a Nagymesterünkből áradó szeretetet, és energiát.
A technikai számok formagyakorlat, fegyveres formagyakorlat, szinkron formagyakorlat és önvédelem voltak. Mivel a Zen Bu Kan Kempo harcművészet, ezen technikai számok közül legalább egyben indulnia kellett mindenkinek. Természetesen, akik régebb óta gyakorolják a kempot több technikai számban is indultak.
A technikai számok mellett küzdelmi versenyszámok is voltak, mivel a ZBK Kempo egyik alapelve, hogy a versenyhelyzetben is ki kell próbálni, gyakorolni kell a küzdelmi technikák hatékonyságát. A gyerekeknél ez megfelelő védőfelszerelésben, és kontrolált erővel történik. Szinte minden gyerek indult földharcban, ami nagy népszerűségnek örvend az ifjak között. Itt a küzdelmek állásból indulnak, majd földre vitel után a földön folytatódnak. A kisebbeknél leszorításokra kell törekedni, ezekre lehet pontot kapni, a 10 év felettieknél kopogtatni, feladásra is lehet kényszeríteni egymást.
Két ütő-rúgó szám is volt, a kisebbek az úgynevezett stop-semi contact küzdelem, itt a tiszta, érintő találatok esetén a mérkőzést egy pillanatra megállítva kapnak pontot a srácok. A nagyobbak már C-viadalban indultak, ahol az érintő erejű ütéseket, rúgásokat folyamatos küzdelemben pontozzák, és már a földrevitel majd az ezt követő földharc is engedélyezett 10 másodpercig.
A verseny legeredményesebb versenyzői korosztályonként:
Gyermek 1 fiú Farkas Ádám Székesfehérvári Kempo SE, és Németh Ferenc Kamion Kempo SE
Gyermek 1 lány Lóránt Dalma Székesfehérvári Kempo SE
Gyermek 2 fiú Keresztes Olivér Csákvári Kempo SE
Gyermek 2 lány Varga Imola Csákvári Kempo SE
Gyermek 3 fiú Pap Sámuel Kismészáros Kempo SE
Gyermek 3 lány Reichert Jázmin Székesfehérvári Kempo SE
Gyermek 4 fiú Veres Dávid Sárosdi Kempo SE
Gyermek 4 lány Koncz Emese Sárosdi Kempo SE
Nem akarjuk, hogy durva légy, de ha alkalom van rá, jó tudni, hogy hogyan csináld!
