Elérkeztünk sorozatunk harmadik, befejező részéhez, melyben az egyik legrutinosabb profival, Karacs Attilával beszélgetünk. Attila már befejezte profi pályafutását, de nagyon közel volt a világ élvonalhoz, közelebb mint bárki kishazánkból. Bunyózott többek között Tyrone Spong-gal, Erol Zimmerman-nal, Björn Breggy-vel, edzett Ernesto Hoost-tal is. Érdekes hogy szavai nagyon egybecsengnek az előző megszólalókéval.  

Most már edzőként és közelharc oktatóként tevékenykedik, de szívesen emlékszik vissza 10 éves korára, amikor elkezdett Kempozni.

– Gyerekként a Tigristánc c. film volt a kedvencem, Jeff Speakman Kempo mester főszereplésével (Speakman azóta többször járt Magyarországon, tartott szemináriumokat szövetségünk meghívására – szerk.), így nem volt kérdés, hogy azonnal jelentkezzek az iskolánkban induló Kempo edzésre. Ez 1992-ben volt.

Milyen volt a Kempo?

– Nagyon megfogott az egész szellemiség, a tisztelet. Egy gyerek mindenképpen nagyon jó helyen van Kempon, csak ajánlani tudom. Később még Hollandiában is több edzőteremben tapasztaltam, hogy habár színtiszta küzdősportot gyakorolnak, mégis betartják a tradicionális meghajlásokat, és furán hangzik de az “osu”-ozást is. Fontosnak tartják a tradíciót és a tiszteletet. Ernesto Hoost meg pláne!

Hogyan kezdődött a versenyzői karriered?

– A Kempo után elkezdtem Juhász Ferenccel dolgozni, ugyan továbbra is kemponak hívták, de csak versenyekre készültünk. Akkori, korai full kontakt versenyeken indultam, melyeket utcai harcos gáláknak neveztek, ezután kerültem a német K1-be, később Hollandiába.

Mikor kristályosodott ki, hogy tisztán állóbunyós leszel?

– Szerettem nagyon a földharcot is, az utcai harcos versenyeken töbször nyertem submission-nel, de mivel mindössze 10 mp volt földön, csak a fojtás vagy karfeszítés jöhetett szóba. Utána a K1-ben adódott lehetőség – az MMA ismertsége akkor még sehol nem volt – így átálltam az állóharcra.

Mit tartassz a legfontosabbnak a küzdelemben?

– A küzdelemben mindig két ember van, ezért nem lehet lebontani arra, hogy mi a legfontosabb tényező, mert nem a technika számít, hanem az egész embernek kell keménynek lennie, valamennyi vonatkozásban.

Hogyan lesz valaki jó versenyző?

– Fontosnak tartom hogy egy versenyzőt mentálisan is felépítsenek, amit a sokféle sparring partner mellett, a jól kiválasztott ellenfelekkel való meccseléssel lehet megvalósítani. Fokozatosan kell növelni a terhelést, így lehet hosszú távon fejlődni.

Mennyit változott a K1 az utóbbi időben?

– Sokat nőtt a tempó az elmúlt pár évben, sokkal többet mozognak a versenyzők, nagyon feljött a “kézmeló”, fizikailag és mentálisan is sokkal nagyobb lett a nyomás.

Kedvenc bunyósod?

– Mind emberileg mind szakmailag egyértelműen Ernesto Hoost!

Mindig érdekelt, hogy a profi K1-es versenyzők, edzik-e külön a sípcsontjukat?

– Úgy voltam vele hogy rúgok én annyit hogy ne kelljen külön keményítenem, és hollandiában sem láttam hogy valaki külön csinálta volna. De még mikor itthon edzettem, kövekkel teli zsákokkal kocogtattam, a fájdalom határáig, hogy ne gyulladjon be.

Mi a profi és az amatőr szint közti különbség?

– Egy profinak minden gondolata a bunyó körül forog, ezzel kel és ezzel fekszik, ez áll az élete középpontjában. Ám ehhez kell egy tehetséges versenyző, aki találkozik egy jó edzővel, és kell valaki, aki biztosítani tudja számukra a közös munka feltételeit. Ebből egy jó management építhet szép karriert, de ez ritkán jön össze. Elég sok a szerencse ebben a képletben. Nem ajánlom senkinek hogy csak erre építse az életét, mindig mondom is a srácoknak, hogy tanuljanak, mert sport után, azért még lesz hatvan év, amikor majd meg kell élniük valamiből.

Köszönjük az interjút!

képek innen innen