2016. június 27-i kezdettel tizenegyen szálltunk harcba a danfokozatokért Felsőtárkányban (3; 2; 1 dan-ra). Ne feledkezzünk meg azokról sem, akik már ezt átélték és teljesen más formai kereteken belül 5. és 6. danra vizsgáztak.

6. Dan: Papp Valér, Takács Attila, Palotás Ferenc

5. Dan: Gáncs Ferenc

3. Dan: Hegedűs Károly, Kabina Péter, Novotny Bence, Ifj. Lévai László

2. Dan: Jakab Attila, Budai Richárd

1. Dan: Ádám Gábor, Dobai Bálint, Jerger Barnabás, Kovács András, Pálfalusi Attila

Az hogy kemény hetet hagytunk magunk mögött, közhelyesen hangozhat, hiszen vizsgázni mentünk a táborba és nem szórakozni. Kicsit azért mégis megcáfolnám előző állításom, mert rég nevettem ennyit egy hét alatt. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy fizikálisan helyt kell állni, de az kevés lett volna a sikeres vizsga teljesítéséhez, ugyanúgy szükségünk volt a humorérzékünkre és a csapatszellemre is.

Az első danra vizsgázók szerencsés helyzetben voltak, ugyanis a magasabb öves társaink meg tudták osztani velünk eddigi tapasztalataikat, de állításuk szerint, az idei vizsga komoly fizikai és szellemi megpróbáltatás volt mindannyiuknak és persze nekünk is. Mindenkit egy teljesen más oldaláról ismerhettem meg, kinek a komolyabb, kinek a viccesebb oldalát. Nem kellett a „szomszédba mennünk” pihent agyú szállóigékért, amelyek az edzések és a közös feladatok közben jó néhány nehéz pillanaton átsegítettek. Egyik volt az „Edzés-betöltés-regenerálódás-emésztés”, ami dióhéjban azt jelentette, hogy mindjárt vége az edzésnek és lehet zabálni. Ahogy teltek a napok, egyre összetartóbbak és közvetlenebbek lettünk egymással, közösen átlendültünk a holtpontokon. A hét folyamán Kyoshi Durkó Zoltán 7. dan-os mester volt velünk a legtöbbet, aki amellett, hogy kemény futó edzéseket tartott nekünk, rengeteget bíztatott, ami egy-egy fizikai feladatnál nagyon jól esett a csapatnak.

Az első igazi mélypontom az első éjszaki futásnál volt, ahol több mint 10 km-en keresztül cipelnem kellett az úgymond „szerencsekavicsomat” ami természetesen egy tégla volt. A végén, mikor teljesítettük a srácokkal a feladatunkat, a Kőbánya tetején a csillagos ég alatt eljártuk a Kappot teljesen önszántunkból. Ekkor éreztem egy hatalmas erőt, ami ebben a csapatban van és megtörhetetlenné tesz minket. Legalábbis is ezt hittük a reggeli futó edzés végéig, ahol végül mezítláb jöttünk le a hegyről, mert elvették a cipőnket és a zoknijainkat is egy kis csihi-puhi keretén belül.

Azt hinné az ember, hogy egy ilyen hetet könnyű elmesélni, de ez nem igaz, hisz olyan sokféle inger ért bennünket, és olyan friss az élmény, hogy felfogni is alig bírom. Ami biztos, hogy rengeteg hegyi futáson, küzdelmi, technikai és erősítő edzésen vagyunk túl.

Ami végképp felejthetetlen, az a vizsga utolsó 24 órája. A vizsgát megelőző éjjel még ment a logisztika, hogyan juttassuk fel a pirosruhásoknak asztalt és székeket, a kibadachihoz. Végül egy komoly csapatmunka valamint Gábor apósának köszönhetően, egy elég komoly terítéket sikerült szervírozni reggelre a hegyre (asztal, székek, piros terítő, háromszög szendvics, kávé, tejszínhab de még újság is volt). Véleményem szerint jó pár kellemetlen pillanatot megúsztunk ennek köszönhetően. Ez is egy igazi csapatmunka volt!!!

A danvizsga második felében a bull ring közben jött ki igazán, hogy mennyire összeszokott a csapat. Szerintem senki se tudott volna minket annyira motiválni, mint mi csapatként egymást. Emlékszem, hogy a legnagyobb fáradtság közben, mikor már azt sem tudta az ember honnan jönnek a kezek, ennyi bíztató szót soha nem kaptam még. Mindenki hatalmas teljesítményt nyújtott, és nem hozott szégyent sem a Kempora, sem a mesterére, de legfőképpen magára nem.

Vizsgánk harmadik felvonása, az a bizonyos 40 menet küzdelem volt, mikor már fizikálisan és mentálisan sem volt senki a maximumon, na ott kellett igazán megmutatni, mit tanultunk a kitartásról és az összetartásról. Sokszor összefutott bunyó közben a vizsgázókkal a tekintetem, és egy egyértelmű fejbiccentéssel ösztönöztük egymást, hogy kitartás, mindjárt fekete övesek leszünk! Az utolsó öt menetben, az egész tábor hangosan kiabálva bíztatott bennünket.

Végső akadályként már csak a törés volt hátra, amiről tudtam, hogy csak teljes összpontosítással és tökéletes technikai kivitelezéssel fogunk tudni végrehajtani, hisz fizikai erőnk már nem sok maradt. Itt nem elég a fizikai erő. A törés művészete, évek alatt elsajátított egyéni koncentrációt igényel. Szerencsére mindenkinek jól sikerültek a törések is.

Életem eddigi legmegterhelőbb hete van a hátam mögött, de megérte, és ezzel a csapattal bármikor újra végigcsinálnám. Így utólag visszagondolva, nekem a büdös ruhákkal teli szobánk adta a legtöbb energiát, hisz ott poénkodtunk, cukkoltuk egymást a legtöbbet, ami mindenki számára a feltöltődést jelentette. Egy hét elteltével bátran állíthatom, barátokként tekintünk egymásra, és egy szorosabb kapcsolat alakult ki a vizsgázók között.